Már jó ideje nem írtam beszámolót, munka, edzés és versenyek váltják egymást nap nap után, de ez a legutóbbi Ultra Trifecta hétvége úgy érzem megérdemli. A tavaszi COVID lezárás alatt az otthoni studioban remekül sikerült megtartanom az erőm, sőt, erősebben sikerült neki vágni a korlátozás után a normális életnek, mint előtte. A futás télen ugyanakkor háttérbe szorult, úgyhogy áprilisban elkezdtem a felkészülést a Hármashatárhegyen való futkosással, folyamatosan növelve a távot hétről hétre. Sikerült szépen haladni, a Pilisben már 30 fölé is bekukkantottam, letoltam egy 30-as Nyúlcipőbolt Börzöny Trailt, majd jött egy FORCE GYM-es versenyszimuláció, amin felmentem 40km-re. Itt már nyugodtabban gondoltam az Ultrára, de sajnos az 50km-es terep ultrám amit kinéztem törlésre került idén, pedig egészen más verseny körülmények között lefutni egy távot, mint magunkban egyedül.
Közben heti háromszor konditermi edzésem volt a Mecca-ban (jó kemények), igyekeztem mindenhova biciklivel járni és hét közben is beiktatni 5, max. 10km-es futásokat a közeli erdőben. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy a felesleges zsírt letakarítsam (jobb külső és felesleges súly), másrészt élveztem a rengeteg mozgást. Szuperül is ment minden, azonban a Kazincbarcikai trifecta hétvégén (július 10.) elkezdtem “érezni” a térdem, ahogy mondani szokás. Az igazi gond Czarna Gora-n jött elő (07.24), itt a szombati Beast táv közben már fájt rendesen, így másnap inkább kihagytam a Sprintet és beálltam önkénteskedni (mindig vigyetek meleg cuccot és valami ülőhelyet, mert egyrészt fáztam, másrészt ülni se tudtam a sok éhes kövön). Nem szeretek ilyesmit csinálni, de kihagytam a rá következő hétvégén lévő Garmin Korinthoszt, pedig csak egy rövid távú nevezésem volt és inkább pihentettem a lábam, bevetettem a köpölyt, hengereztem. Ismertségemből adódóan is elég gyakran megkeresnek mindenféle táplálékkiegészítő csodaszerrel,a szarvasagancs kivonattól kezdve a cibetmacska porított farkszőrén át, de én pontosan tudom, hogy semmilyen csodaszer nincs és most is csak a szokásos dolgokat használtam a regenerációhoz, mint a MyProtein-es multivitamin, C-vitamin, halolaj és aminosavak.
A szervezetnek szüksége van regenerációs időre, ezt semmi sem tudja pótolni sajnos. Még a krio szaunát vetettem be, ami egyrészt fájdalomcsillapító hatású, másrészt érezhetően hozzá tud tenni a regenerációhoz, de ez SEM csodacucc!). Általában nagyon nehéz nyugton maradnom, így bevallom mikor már működött annyira a lábam, ismét biciklire pattantam néha (tudom,tudom, ne is mondjátok..).
Liberec Spartan Ultra Trail
Eljött a Liberec Spartan Ultra Trail hétvégéje (július 31.), amin számítottam rá, hogy problémák lesznek, de engem is meglepett, hogy rögtön a harmadik kilométernél érezni kezdem a térdem, az ötödiknél pedig már alig bírom hajlítani fájdalom nélkül. Most először használtam a Garmin Tactix-om PacePro funkcióját (ez lényegében a az órára töltött track alapján mutatja, hogy az adott táv adott szegmensét milyen tempóval kéne teljesíteni, hogy a célidőn belül érjek célba, mutatja azt is, hogy mennyivel járok a célidő előtt vagy mögött). Pont egy frissítő ponton túl jártam kicsivel, mikor komolyra fordult a dolog. Előttem még vagy 45 kilométer, a lábamban olyan fájdalom, hogy folyamatosan nyögtem tőle. Ilyenkor nagyon könnyű lenne azt választani, hogy az ember visszagyalogol pár száz métert és azt mondja “lesérültem, nagyon fáj, nem folytatom”.
Ennek is van létjogosultsága és egy teljesen helyénvaló döntés is lehet, azonban én tudtam, hogy az én esetemben az izom fáj és a túlterhelés okozza, így ha folytatom és kibírom a fájdalmat, jó eséllyel nem történik komolyabb, maradandó dolog (az izomrost szakadás esélye is fennállt természetesen, de ezt a kockázatot is minimálisnak ítéltem meg). A kötelező felszerelések között szerepelt a fásli, amit elővettem és rögtönzött térdszorítót készítettem vele, hogy kissé megtámogassam az ízületet. Minimális segítséget jelentett, kevésbé hajlott könnyen a térdem tőle, így jobb volt kifeszítve tartani. Igen, lényegében a cél a maradék 45 kilométer alatt az volt, hogy végig a jobb lábamat terhelve a balt ne hajlítsam be, úgy fogjak talajt vele, kerüljem ki a gyökereket, ágakat, köveket…
Jól hangzik mi? Az anatómiai tudásom felhasználva már korábban is sikerült hasonló problémákat megoldani menet közben, tehermentesítve a problémás izmot. Most is ezt tettem, a lábamat oldalirányba köröket leírva vittem előre, aminek az volt a kockázata, hogy egy rossz lépésnél a kifeszített lábam akár el is törhet, mivel feladtam a lehetőséget, hogy probléma esetén könnyedén, azonnal behajlik és fékez bármilyen irányba. Szerencsére megúsztam, szintidő előtt beértem, a jobb lábam is kibírta, persze mocskosul fájt és utána napokig térdszorító, bicegés. Maga a verseny, szerintem szuper volt, jól futható pályán mentünk, szép helyeket láttunk, a szervezés is kielégítő volt, egyetlen ponton fogyott ki a víz, sajnos pont mikor tölteni szerettem volna, de mikor már elfelé mentem megérkezett az utánpótlás. Azt mondjuk máig nem értem, miért adnak ugyanolyan finisher pólót egy Ultrát és egy 10km-es távol teljesítőnek, de hát nem a csecsebecsékért mentem :) Két hét volt hátra a Morzine Ultra Trifecta hétvégéig, repülőjegy, szállás, autóbérlés leszervezve. Sejtettem, hogy nem lesz kész ennyi idő alatt a lábam a megpróbáltatásokra, de az utolsó pillanatig kivártam. Végül úgy döntöttem, hogy lemondom az utat és csak a Malino Brdo-i versenyre teszek fel mindent, hiszen ha Morzine nem sikerül, abszolút nem marad idő regenerálódni egy hét alatt. Persze addig még volt egy Nagykanizsai verseny hétvége…
Nagykanizsa
Mint érett, felnőtt, szakmailag felkészült férfi úgy mentem el a Nagykanizsai Spartan hétvégére, hogy csak egy Sprintet csinálok, azt is sétálva, kímélve a lábamat (na, lehet tippelni működött e… . A terv kb. az első 1km-ig sikerült, egész egyszerűen elkapott a gépszíj, elkezdtem borzalmasan élvezni, hogy meleg van, szép az idő, jó helyen vagyok, csinos lányok futkosnak körülöttem (:D), érzem, hogy élek, úgyhogy elkezdtem tempósan menni, amiből lényegében az lett, hogy 1500-al rongyoltam fél lábon az erdőn át, le is és fel is, masszívan előzve szegény kétlábú résztvevőket. Nem érdekelt, hogy fáj, bőségesen felülírta a fájdalmat az euforikus érzés, ami nagy ritkán elkap a versenyek során, ilyenkor pedig valószínűleg endorfinban és dopaminban lubickol mogyorónyi agyacskám. Pontosan 60 perces időt sikerült mennem, csak a Balance-ról estem le, mert valaki hagyott nekem egy sárdarabot a közepénél, amit napszemcsibe nem vettem észre. Pontosan ezt hívjuk örömfutásnak, maximálisan megvolt utána a „nekem most jó” érzés. Az ezt követő napokat megpróbáltam arra használni, hogy pihenjek és mindent bevetettem a nagy cél érdekében, inkább meg se számolom hányszor fagyasztotta meg a krio szauna a szőrszálakat az alkaromon…
Malino Brdo
A lábam mellett még a magánéleti zűrzavarok is rendesen elvonták a fókuszt a versenyről, aminek leginkább a pihenés látta kárát. Éjszaka általában három-négy órákat sikerült aludni, ezt nap közben próbáltam bepótolni, így 5-6 órák jöttek össze összesen, ami összehasonlíthatatlan egy 8 órás éjszakai pihentető alvással, de azzal főzünk ami van.
Nem igyekeztem útitársakat se találni, az Ultra szerintem egy egyéni teljesítmény, a saját gondolataiddal, fizikai korlátaiddal, testeddel és érzéseiddel kell leginkább megküzdened, de hazudnék, ha azt mondanám nem számított sokat a rengeteg biztatás, amit másoktól kaptam (köszönöm!). Már este értem a szállásra, útközben beugrottam a helyi boltba és vettem kis mozzarellát és túrót, szokásos vacsorának tökéletesen megfelelt a csirke, saláta és rizs mellé. Amennyit versenyzem, lényegében mindig készen állnak a dolgaim az utazásra, így este is csak előkészítettem reggelre a dolgokat és megpróbáltam aludn. Nem lesz meglepő, ha azt mondom három óra alvást sikerült összeszednem az Ultra előtti éjszakán, ennek később meg is lesz a böjtje a történetben. Időben sikerült elindulni, a előtte letapeltem a combomat, remélve, hogy időt nyerek vele, míg elkezd fájni. A parkolás borzalmas volt, aki nem ügyeskedett, annak bizony rengeteget kellett gyalogolnia, ráadásul a rajt és depo között (a depo ahova az Ultra résztvevői beteszik az előre elkészített saját csomagjukat, amit az egyes körök végén használni akarnak) is volt egy jó adag séta. A depo elhelyezése után beadtam a cuccomat és rajthoz álltam.
Nem igazán mélyültem el a pálya rajzban, így csak annyi volt meg, hogy kétszer úszunk, 50km a táv, 3000 az emelkedés. Régen még ennyit se lehetett tudni, nem igazán aggódtam, bármi jön, le kell küzdeni, ez a hozzáállás a legjobb.
Első kör
Úgy rémlik 11-12 fok körül volt az idő, a felhők alacsonyan, a levegő párától nedves. Rögtön a rajtból 700 méternyi emelkedés kezdődött, aminek én örültem, hiszen felfelé kevésbé terhelődött a problémás izmom, mások viszont annyira nem. Az alkatomhoz képest már fantasztikusan tudok hegynek felfelé futni és menetelni, éreztem többször is, hogy kellő motiváció vagyok mások számára, hogy feszített tempót diktáljanak, nehogy már egy bicegő lehagyja őket hegynek felfelé :) A kavicsos talajon könnyű volt haladni, a Bender számomra az egyik legkönnyebb akadály, még vizesen sem jelent problémát, most is könnyedén átjutottam. A Twisternél azonban fejben nem akartam eléggé, két szakasz után elengedtem a bicepszből tartást és lecsúsztam. Rengeteget számít nálam, hogy mennyire akarok teljesíteni valamilyen akadályt, ha nincs kellő akarat vagy motiváció, simán lepottyanok. Annyira nem bántam, tudtam, hogy a burpee felmelegít, viszont mikor realizáltam, hogy a burpee zóna lényegében egy csalános, már kicsit bántam, hogy nem akartam jobban megcsinálni a Twistert…
A lábak egyelőre jók voltak, következett az Olympus, a lyukakat használva kesztyűben csináltam, ilyenkor figyelni kell, hogy nehogy beszoruljon a kesztyű a másik kéz alá. Az Ape Hanger is nagy kedvencem, élvezet végig kapaszkodni rajta, ezt már kesztyű nélkül abszolváltam, majd jött a memória (VHA3EB) megjegyzése. Az Ultrán volt egy terület, ami az egész középpontja volt (a depon kívül ez volt a másik hely, ahol minden kör metsződött), sok akadállyal egymáson. Most ehhez értem oda, itt sorrendben jött egy Monkey Bar (mocskosul csúszott, de meg lett), Bucket Carry (mennyivel jobbak ezek az új vödrök), Rope Climb (a kötélmászás álmomban is megy) és a legnehezebbek a hétvégén: Atlas Carry és Sandbag Carry. Az Atlas carry egy jó nagy beton golyó, amit el kell vinni egy vonalig és vissza. Itt nem tudtam tehermentesíteni a lábam és itt kezdett el rendesen fájdogálni úgymond a térdem. A homokzsák pedig hegyoldalon fel és hegyoldalon le cipelés, ezek elég nagy terhet róttak a comb izmaira, tudtam, hogy a homokóra elkezdett peregni.
Ezután pár apróbb akadály, mint szögesdrót, dárda (mellé) jött. Elég sok lefelé következett, itt nem igazán tudtam már gyorsan haladni, néha azért trükközve bele kocogtam, fogakat összeszorítva. A depo előtt még volt egy Log flip, ami mostanra elég könnyű lett, mikor behozták kicsit túllőttek a célon és három percig küzdöttem vele, fantasztikus Benny Hill-es videó van az Instagram oldalamon róla, nézzétek meg! A depo előtt berakott Beater bevallom, hogy meglepett, de hiába volt vizes és csúszott, megvolt hozzá a kellő fogáserőm, így csak a csengetés utáni földet érés volt fájdalmas a lábamnak, jöhetett az első depo. Nem kellett túl sokat inni, így a 2 literes zsákomat nem kellett töltenem, ettem csokit, feltöltöttem a müzli készletem, újra tapeltem a combom félig és eltettem a térdszorítót, hogy ha elengedne a tape arra váltsak.
Második Kör
A Tyrolean Traverse akadálynál is használok kesztyűt Ultrán, ezzel is kímélve a tenyerem, ami a hétköznapokban sincs túl fényes állapotban a napi többszöri ápolás ellenére sem. Most sikerült nem lecsúszni a lábakkal, így nem kellett karból tartva visszamásznom a kötélre (néha bénázok na), kicsivel később viszont egy félelmetes akadállyal kerültem szembe, a Slackline-al. Bármilyen vicces, egy két pont közé kifeszített gurtni az egyik legnehezebb akadály szerintem, főleg ha a cipőd saras. A Balance-al ellentétben azonban ebben nincs dőlésszög, így nem csúszol le csak azért, mert a fizika törvényei így akarják, ha jó az egyensúly érzéked és tudod használni a core izomzatod, ez egy teljesíthető akadály még a legrosszabb időjárási körülmények között is. Nekem is sikerült, feszítettem a core izmaim, mint atom! Haladtam tovább és jöhetett a nap fénypontja, az első úszás. A tóhoz érve az önkéntes mellett állt valami idióta, aki nem beszélt angolul, viszont nagyon okoskodni akart és mikor elkezdtem elrakni a táskába a kesztyűmet hevesen magyarázni kezdte, hogy nem szabad.
Próbáltam megértetni vele, hogy a kesztyűm amennyiben akarom a fenekembe is dughatom, pláne a táskámba hátra, de nem igazán vette a lapot, ellenben tovább erősködött. Mindig türelmes meg kedves vagyok, viszont már erősen haladt emberünk a pont felé, mikor megfogom és bevágom a tóba, így már nem kicsit ingerülten, emelt hangon közöltem vele, hogy pár száz Spartannal a hátam mögött, már két ultra trifecta után, biztos vagyok benne, hogy ezt megtehetem, elég lesz a dumából.
Vette a lapot, úgyhogy kissé paprikásan indultam neki a tónak, miközben egy magas szlovák srác kuncogva jött mellettem a közjátékon mulatva. A hideg vízbe ereszkedéskor ha túl gyorsan megyünk bele sokkot kap a szervezetünk és könnyen lehetnek légzési nehézségek, így próbáltam kicsit lassabban nekivágni a kezdésnek (elég vacak érzés, mikor úgy összeszorul a mellkasod, hogy nem kapsz levegőt). Korábbi tapasztalatok alapján tudtam, hogy a fejem semmiképp nem jó ötlet a vízbe engedni (fagyott már úgy meg az állkapcsod, hogy a fogaid se érezted, mozgatni se tudtad?), így maradt a mellúszás, ami lassabb ugyan, cserébe képes leszek rágni a következő órák során. A vízből kikecmeregve rögtön kocogásfélére váltottam, hogy ne engedjem kihűlni az izomzatom. Szemét húzás volt a szervezőktől, de érthető, hogy az úszás utánra tették az Monkey Bar A verzióját, ami acélcsövek piramis formában való (mint egy A betű) elhelyezéséből áll. A lábam miatt nagyon bizonytalannak éreztem az első csőre való felkapaszkodást, ráadásul én sem úsztam meg a görcsöket, folyamatosan görcsbe akartak rándulni a lábaim. Mivel nem szerettem volna olyan magasból lecsúszni és esetleg rosszul esni, így inkább elmentem burpeezni, ami nem mellesleg remekül felmelegít. A dárda dobás ezután ha jól emlékszem nem sikerült, de mivel még itt is cidri volt, örömmel burpeeztem a fűben. Szerencsére itt kaptunk egy kis napsütést, nagyon szép volt ez a rész, majd jöhetett a 20.km és a következő nagy hegymenet.
Most jön az a rész, amikor az éjszakai három órás alvás megbosszulja magát. Egy ponton olyan fáradtság és álmosság tört rám, hogy séta közben lecsukódott a szemem, nem mertem leülni, mert féltem, hogy elaludnék. Majdnem egy órán át tartott kb. ez az érzés, közben szembe jött velem egy második Bender. Gáz, nem gáz, annyira pudingnak éreztem magam, hogy alig bírtam felkecmeregni rá, kis híján le is csúsztam, de azért sikerült. Talán itt volt az a pont, mikor a leugrásnál olyan ütést kapott a lábam, hogy stabilan fájni kezdett minden kis mozdulatra, fújtattam, mint egy vaddisznó, ahogy azt valaki kedvesen megjegyezte nekem mikor hátulról megközelítettem. Azt hiszem itt volt az a csúcs, amikor felérve mindenkit sokkolt a látvány szépsége. Ameddig a szem ellátott felhőtenger úszott a lábaink előtt, csupán pár hegycsúcs látszott ki belőlük és szikrázóan sütött a nap. Soha nem fogom elfelejteni, pár percre megálltam, hogy mélyen bevésődjön az emlékeimbe a pillanat. A második Olympus is ugyanúgy ment, mint az első, csak sokkal fájdalmasabb volt, a második Ape Hanger szintén, főleg a leérkezés a talajra. A “centerben” jöhetett a második Monkey Bar, Bucket, Atlas és Sandbag akadály.
Úgy rémlik épp egy kiváló fotós volt az Atlasnál és megörökítette a fejemet a kőgolyó cipelésénél (na ja, azóta ezt a képet ki is tettem). Nem lövöm le nagyon a poént, de egy kezemen meg tudom számolni, hányszor vágtam ennyire fájdalmas fejet, borzalmasan rossz volt a lábamnak. Ennél már csak a második körös homokzsák volt jobb, ugyanis itt szakadt az eső és már simára csiszolták a hegyoldalt a zsákot cipelő emberek. A zsákot általában a jobb vállamon viszem vagy a nyak mögé rakom. Itt most felfelé épp nyak mögé raktam, háromszor vágódtam el vele hasra, de keményen ám..Nem tudom estetek már hasra zsákkal a nyakatokban, mintha kihúznák a lábatok alól a talajt, de biztosíthatlak Titeket, nem egy kellemes élmény. Ilyenkor engedélyeztem magamnak 1-2 perc fekvést, a fejemet a zsákra téve, a hegyoldalon fűben fekve csak néztem a völgyet miközben szakadt rám az eső. Aztán felálltam és újra elindultam. Általában lefelé futok vagy kocogok a homokzsákkal, most bébi léptekkel haladtam csak, a lábam többet nem engedett. Felfelé vállalható volt mindig a haladás, lefelé borzalmas. Miután végre leértem, mehettem tovább a szögesdróthoz, majd a dárdához. Sikerült egy bazi nehéz tömör dárdát kifognom, tudtam, hogy jó magasra kell céloznom, de így is épp, hogy beleállt a bála aljába. A találat az találat! Jöhetett a szenvedés ismét a depohoz, Log flip, Beater ismét pipa. A depoban rávetettem magam a banánokra, bekaptam egy fájdalomcsillapítót (soha nem vettem be még versenyen, sőt, azon kívül se nagyon), bekentem a lábam sportkrémmel, feltöltöttem a szeleteim, a zsákom és feltettem a térdszorítót.
Harmadik kör
Azt hiszem itt jött az a rész, mikor át kellett menni egy kicsi alagúton, amiben a víz folyt. Ez volt talán a legrosszabb élmény a hétvégén. Annyira fájt közben a térdem, hogy el nem tudom mondani…próbáltam valahogy hamar túlesni rajta, de maximum hason csúszva nem fájt volna rettenetesen. Mikor végre kiértem, elmorzsoltam pár könnycseppet és jöhetett az újabb felfelé, immár az utolsó. Tudtam, hogy kb. 1.5 órával járok a határidő előtt, de nem mertem elbízni magam, még bármi megtörténhetett. Ahogy a feltételezés, úgy az elbizakodottság is lehet a kudarc szülőanyja. Egy hosszabb, de nagyon hangulatos és szép felfelé szakasz után ismét a centerhez jutottunk és itt már gépiesen álltam neki minden akadálynak. Ezt nem is tudom, talán egy tudatállapotként lehet leírni, mikor nem törődsz nagyon a külső ingerekkel, csak teszed amit kell. Talán a fájdalomcsillapító is hozzá tett, hogy kicsit el tompított, tényleg nem szoktam élni vele. A Bucketnél nagyon nyögtem, az Atlasnál sírtam, a homokzsáknál már nem maradt könny, úgyhogy csak csináltam :D
A harmadik dárdát is sikerült bevágni, a konstans fájdalom miatt meg már úgyis mindegy hozzáállással próbáltam lefelé kocogni összeszorított fogakkal. Itt meglepett, hogy szembe jött egy Multirig, de nagy kedvenc, kötél-gyűrű kombóból állt, simán megvolt. A tóhoz visszaérve jöhetett a második úszás. Itt már este 8 után jártunk, én is feltettem a fejlámpát különben a Multit se láttam volna. Nem vacakoltam sokat, gépiesen bele ereszkedtem a már talán 4 foknál is kicsit hidegebb vízbe és alá buktam a falnak, teljesen elmerülve a vízbe. Kibukkanva aprókat lépegetve átevickéltem a túlsó partra, megküzdöttem a Slip wall-al és jöhettek a sárgödrök. Ezeket úgy kell eképzelni, hogy több kisebb medence, amikbe lefolyik a víz a patakból és a víz alatt csípőig érő iszap volt. Ezekből kellett egyikből a másikba felfelé haladni folyásiránnyal szembe. A víz alatti iszap szerintem még hidegebb volt, mint maga a víz, ráadásul közvetlen érintkezett a bőrfelülettel (rövidnadrág jó ötlet is volt), így a combok élvezettel sikítottak fel és kezdtek görcsbe állni. Az utolsó gödörbe ereszkedve mindkét combom masszívan görcsbe állt, annyira, hogy még magamhoz képest is hangosan nyögtem a fájdalomtól. Nagyon nagyon fájt. Hirtelen belém mart az aggodalom, hogy csípőig a jéghidegben állva mindkét lábam merev görcsbe rándul, mi a francot fogok csinálni? Hogy jutok ki, ha nem megy ki a görcs a halálra erőltetett izmokból? Majd kúszok előre nyakig a trutyiban, mint a zombik max. Mozdulni is nehéz volt a mély iszapban. Nagy szerencsémre annyi időre alábbhagyott a görcs, hogy előre tudtam mozdítani magam és a patakba húzni magam. Ott 1-2 percig még vártam, hogy alább hagyjon a görcs és csak utána indultam meg óvatosan felfelé a cél felé. A patakban végig haladva még pár alkalommal mélyebb vízbe kellett menni, de ez már piskóta volt a korábbiakhoz képest.
A patakból a hálón kimászva a Hercules Hoist akadályhoz jutottam. Ez is egy zseniális akadály pozicionálás, az egész napos szenvedés, hideg víz és valószínű görcsök után a nehéz zsákfelhúzást teszik be a cél elé. Az előttem érkezőket figyelve kiválasztottam egy szimpatikus zsákot ami teljesíthetőnek tűnt és némi küzdelem árán kesztyű nélkül fel is húztam sikeresen. Egy utolsó A Cargo akadályon át mászva végre a célhoz jutottam, ahol eléggé hiányoltam a tüzet, nem csak a feeling, de a meleg miatt is, sajnálom, hogy mostanában ez kimarad a versenyekről. Itt végre biztos lehettem benne, hogy sikerült, minden hendikep, fájdalom és viszontagság ellenére kibírtam hajnaltól estig és a nyakamba akasztották a harmadik Spartan Ultra érmemet is. Borzasztóan fáztam, így egy gyors selfievel megörökítettem a pillanatot és elindultam az autóhoz. Az éhség nagy úr, én pedig nagyon vágytam az egész napos folyadék és szeletek után valami rendes ételre, a legközelebbi kebaboshoz vettem az irányt, ami szerencsétlenségemre valami sétáló utcában volt, így full vizesen egy pulcsiban, rövidnadrágban még oda is sétálnom kellett jó pár percet (néztek is). A szállásra érve aztán két adag kebabot letoltam és megpróbáltam nevezéseket nézni vasárnapra, de annyira kifáradtam, hogy el-elaludtam a kezemben a mobillal, így beállítottam egy ébresztőt 5:30-ra és úgy döntöttem elengedem a vasárnapot.
Vasárnap
Az ébresztőre felébredve 6 óra alvás után már más színben láttam a világot, bár a járás és mozgás nem ment se fájdalommentesen, se szépen, de azért elővettem a mobilom és nevezéseket kezdtem nézni. Supert sikerült relatív hamar szerezni, a Sprint viszont már neccesebb volt. Azt az utolsó pillanatban tudtam csak leakasztani, bár túlzottan nem aggódtam, végső esetben vettem volna helyszíni áron. Gyors reggeli és összepakolást követően még időben voltam a Super rajtjáig, bicegésemet látva jó sok biztatást kaptam, ami kicsit felvidított, hiszen úgy éreztem magam, mint akit kivágtak egy repülőből, átment rajta egy úthenger és összevertek. Kétszer. A rajtban meg sem próbáltam úgy tenni, mint aki fut, aki ezt fotózza-videózza, az magára vessen. A rajtból rögtön kezdődött a 600m emelkedésű hosszú felfelé caplatás a hegyre, ezt relatív jobban bírta a lábam, hiszen nem az elülső izmok dolgoztak közben főként.
Mivel energiám is több volt, így az akadályokat is könnyebben vettem, az Ultra után rövidebbre vették a dolgokat, a Twister is csak két szakaszból állt már. Út közben sokat beszélgettem kiváló sporttársakkal, sikerült elvonniuk a figyelmem a fájó testrészekről, de mint kiderült, ők sem száz százalékos fizikai állapotban vágtak neki a hétvégének, meg is állapítottuk, hogy egy egész gyógyszertár dolgozik bennünk, hogy kicsit könnyebben viseljük a folyamatos fájdalmakat. A Bucket Carry itt már jobban fájt, de sokat dobott a hangulaton, hogy rövidebb távon kellett megsétáltatni a cipelős akadályokat. Az Atlas Carry és Sandbag után a szögesdrót alatt sikerült figyelmetlennek lennem és nem néztem, hogy egy pontot emelkedik a talaj, így póló nélkül sikerült teljes sebességgel belegördülnöm a drótba, ami el is vette a magáét némi hús formájában a jobb vállamból.
Néhány perc nyögés, szitkozódás után tovább gurultam, addigra szépen csordogált a vér a hátamon, az önkéntes szlovák nyelvű érdeklődésére kézmozdulatokkal adtam tudtára, hogy nem kérek orvosi ellátást. Ugyebár az orvosi ellátás kérése amúgy is a versenyből való kizárást jelenti. A Plate drag kötelek jó sarasak és nedvesek voltak a sok használattól mára, így nehezebb is volt teljesíteni, de szerencsére a talaj nem volt annyira hepehupás, hogy folyton beakadjon a szánkó. Itt egy magyar kollégának kissé összeszorított fogakkal megmutattam, hogyan fogja a kötelet és támasszon ki lábbal, hogy könnyebben jöjjön a szánkó, ha nem látta a vállam azt hiszem úgy hihette, hogy valamilyen súlyos állkapocs görcs kínoz éppen. A Balanceról most nem csúsztam le, de nem volt épp könnyű ma sem az átjutás, az utána következő dárdát pedig szépen sikerült belevágni a bálába. Jöhetett a hosszú lefelé, tudtam, hogy közel a tó, de előtte még megleptek egy Multirig-el, amit most kötelek nélkül prezentáltak, így még könnyebb dolgom volt, mint előző este. A csengetést követően megpróbáltam lefelé minél jobb tempót diktálni és trükközni a lábaimmal, inkább bevállaltam, hogy jobban fáj, minthogy sokáig elhúzzam a Supert. A Dunk wallnál egy tempós beereszkedést követően itt is inkább gyorsúszással jutottam át a túlpartra a lépegetés helyett, a Slip wall csurom vizesen és sarasan sem okozott nagyobb problémát, kis erő és technika kérdése csupán. A sárgödrök abból a szempontból jobbak voltak, hogy puhává, melegebbé taposták a benne lévő iszapot vasárnapra az emberek, előző nap sokkal tömörebb volt az iszap és nehezebb volt a haladás benne. A patakon feljutva felhúztam a Herc Hoistot és bekacsáztam a célvonalba, hogy bekapjak pár falatot és ismét beálljak a rajtzónába. Én hülye…
Sprint
Igyekeztem nem kihűlni, bemelegedve sokkal kevésbé fájt minden izom ugye, tudtam, hogy már csak egy rövid köröcske és véget érnek a megpróbáltatások a hétvégére (a haza vezetésre akkor még nem gondoltam…) Még a Super rajthoz képest is lassúra sikerült a kezdés, mivel a Sprint rövid táv, itt mindenki nyomja neki a startban. Nem igazán szeretném elismételni az akadályokat, a Sprint most kvázi hosszúnak számított, akadályokkal együtt 7.5km lett, itt már gépiesen csináltam csak a dolgokat, sztoikus nyugalommal caplatva, húzva fel magam vagy gázolva a hideg vízbe. Azt hiszem a Sprinten volt, hogy egy kedves hölgy sporttárs kissé ódzkodott a hideg víztől, így folyamatosan biztattam, megpróbálva átadni neki a saját “már minden mindegy, csináljuk” lelki állapotomat. Nagyjából sikerült is, illetve a hétvége legaranyosabb pillanata ekkor történt, mivel a Dunk Wallnál megkérte, hogy fogjam meg a kezét míg átbukik alatta. Apróság volt csupán, mégis szerintem ezek az apró pillanatok amik a Spartant különlegessé teszik. A sárgödrökön, Slip wallon, patakon és Herc Hoist zsákon túl ott várt a cél, ahol megkaptam piros Spartan érmet, amiből már annyi van, nem érdekel. Viszont az, hogy átléptem a vonalat és befejeztem a hétvégét a fájós bal lábbal és az immár fájós jobb lábbal is nagyon nagyon jó érzés volt. Sajnos nem minden célom és vágyam teljesült az évre, de tudom, hogy sokkal teljesebb életet lehet élni, ha nem azon kesergünk ami nem sikerült, hanem küzdünk tovább és annak örülünk, ami igen.
Még nagyjából letakarítottam magam, fotóztam és elmentem masszíroztatni, majd megálltam egy kebabra és hazaindultam, élvezve a tájat, a friss levegőt és az elégedettséget, ami majd a hideg, latyakos tél alatt remélhetőleg kitart a következő nyárig, mikor ismét neki vágok régi vagy új kitűzött céljaimnak, mert bár megfordult a fejemben többször is, hogy talán most elég, itt meg kéne állni és nyugis kondis edzést végezni rövidebb futkosásokkal, jobb külsőm lehetne, kevesebb megerőltetés és fáradozás, ismerem már magam annyira, hogy ami bennem van és hajt előre, hogy mindig többre vágyom még sokáig nem fog megnyugodni. Szóval irány a következő verseny napokon belül…